Miért éppen óvodai ill. otthonnevelés?

Már kezdem megszokni, hogy ha egy kisgyermekes anyukával találkozom, akkor értetlenkedik egy sort, hogy miért nem írattam még óvodába a gyermekemet. Az óvónőkről nem is beszélve!
Miért nem? Magam is rágódom, sorolom magamban az érveket, mert elszomorít, hogy az alaphelyzet az óvodai nevelés és nem az otthoni.
Miért járjon a gyermekem óvodába, ha otthon vagyok én is, és nem dolgozom?
Mivel van több ideje egy óvónőnek a gyermekemre a másik 24 gyermek mellett, mint nekem, akinek csak 3 van? (Van még papa, mama és nagynéni is)
Miben különböznek a tevékenységek az óvodában, amelyet nem nélkülözhet a gyermekem egy percre sem? A mese, amelyet én is olvasok minden nap? Az éneklés, amely nálunk sem maradhat el? Kézműveskedés, amely az én kedvenc időtöltésem is? Az udvari játék, amely nálunk is megoldható?
A szocializáció. Első legerősebb érv, a kortársak, néhány verekedős, agresszív gyerek, igen, ez tényleg hiányzik. Három gyermeknél már nem elhanyagolható az otthon adta szocializáció. Állandó érdekegyeztetés, konfliktuskezelés és békés együttjáték zajlik a két nagyobb között. Nehéz elképzelni, hogy a legjobb barát lehet a testvér is? (Az én legjobb barátnőn kizárólagosan a nővérem volt.)
Önállóságra nevelés? Elnézést, de nem az én feladatom megtanítani a gyermekeimet illendően enni, kezelni a WC-t, köszönni, kérni, öltözködni?
Mégis mivel tudok többet nyújtani itthon, amely megér minden harcot a szembeszéllel szemben?
Állandóan kell mérlegelni, hiszen mindent az eredményekben mérnek le. Mit tudok felhozni mentségként?
Ki tudja megadni azt a szeretetet, kötődést, meleg fészket, ha nem a gyermek édesanyja?
Mikor van idő megbeszélni az élet nagy kérdéseit, ha nem az együtt töltött megfelelő mennyiségű idő alatt?
(A tegnapi nap a Mennyország kérdéseit boncolgattuk, nem mindennapi kérdések hangzottak el a gyermekeink szájából!)
Mikor lesz alkalma a gyermeknek tésztát gyúrni, szaggatni, limonádét kutyulni, panírozni, teafüvet szedni, befőzni, mosogatni, teregetni, kistestvérkét vigasztalni, varrógéppel varrni, porszívózni, kertészkedni, kecskét gondozni, betűket tanulni, összeolvasni,...?
A gyermek hitben nevelését hogyan várhatnám el egy nem keresztyén embertől?
Ki beszélte bele az édesanyák fejébe, hogy csak az óvoda tudja a gyermekeiket az iskolára felkészíteni? Mit tud adni, amit én nem tudok biztosítani a gyermekeim számára? Miben marad le, miből marad ki, ha nem az intézményes nevelést választjuk?(Vannak élethelyzetek, amikor indokolt lehet, de most nem a kivételekről beszélek,)
Nem vagyok óvónő, nem is szeretném felvenni a versenyt senkivel, de az Úrtól kapott tálentumaimmal szeretném a gyermekeimet szolgálni.
Igen, egyszerűbb odaadni őket, és kevesebb a harc, a gond, nagyobb a csend, háborítatlanabb a főzés, takarítás. Engem is kísért ez.

Az én leánykám az első perctől kezdve hatalmas önállóságot követelt meg magának. Ő már bontogatja a szárnyait, kortársakra vágyik. Szeret mindent egyedül csinálni, kipróbálni (legszívesebben olvasni is nélkülem tanulna meg:), nem szereti megfogni a kezem az utcán, és minden alkalommal megkérdezi:"Anya, mikor fogsz egyedül elengedni a tejért?"
Boglárka, ha tehetné, már holnap óvodába menne, ott is aludna. Nem hatódik meg anya egyedi gondolatain, van egyéni véleménye, melyet tudomásomra is hoz, ha kérem, ha nem.
Ezekkel az önállósági törekvésekkel is szembe kell néznem.
Azon sem kell meglepődnöm, ha nekem a fehér tetszik, neki pedig a (vad) rózsaszín. Nem egyezik az ízlésünk, van is elég vitánk belőle. ("Miért nem lehet már fülbevalóm?")
Nem is szeretném mindenben korlátozni, hozhat döntéseket, érvelhet.
Élvezi az otthonovit, követeli minden nap, számon tartja, hogy volt-e, vagy elmaradt valami miatt. Nagyon tud dicsérni, hozzánk bújni, simogatást követelni. Szeretem, mert mindig újragondolásra késztet engem is. Hihetetlen jól átlátja a dolgokat, vág az esze, nem marad rejtve semmi susmusolás előtte. Jó tükör, amelyben gyakran meg kell vizsgálnom magam is.

Így állunk az óvodával. Kíváncsian várom a "hozományait".