2015. február 17., kedd

Természetes fejlődés

Gyönyörködöm, a gyermekeink értelme nyílik, feltartóztathatatlanul, nem mintha útjába szeretnénk állni a változásoknak.:)

Amikor a gyermekeink megszülettek, nem is jutott eszünkbe, hogy beleszóljunk a mozgásfejlődésükbe. Egyik napról a másikra megtanultak átfordulni, kúszni, mászni, állni, járni. Csak azt vettük észre, hogy már futnak.
A nyelvfejlődéssel már nem így voltunk. Nem ment a beszéd, ezért sürgettük, magyaráztunk, hiába. Ha az idegrendszer nem akarja, kár minden fáradozásért. Feladtuk, és egyszer csak beszéltek.
Ja, a szobatisztaságról ne is beszéljek!

Az utóbbi időben elgondolkoztam, hogy a többi területen nincs-e ugyanígy belénk programozva a fejlődés? Az otthonovi során nagy hangsúlyt fektettem a mindennapos fejlesztésre. Biztos, hogy ez a legmegfelelőbb út, elmélkedtem sokat magamban.

Aztán leálltam, háttérbe húzódtam, figyeltem. És csoda szemtanúja lehettem. A gyermekeim tanultak, bővültek az ismeretei anélkül is, hogy én nyúztam volna őket.
Minden az órával kezdődött. "Anya, mikor nézhetünk már mesét?"- "Majd ötkor."-"De mikor lesz már öt óra?" Nem bírtam az állandó kérdezősködést, megmutattam az órát: "Ha a kismutató ehhez a számjegyhez ér,..."
Erre beindultak az agykerekek. Elkezdte leszámolni, hozzáadni a számjegyeket, így hamarosan a leánykánk az egész órákat pontosan meg tudta határozni. Ezután jöttek a számjegyek. "Anya, hogy írják az egyest,..." Na ezzel beindult a bomba. "Anya, mi következik 20 után? Anya, te meddig tudsz elszámolni, számolj el, kérlek! Anya, hogy számolunk 100 után?"
A mai nap Boglárka számjegyeket írt, magától sorban 1-től 70-ig. Itt már elfáradt, és letette a ceruzát. Na jó, Boglárka végül is iskolába megy, neki már illik érdeklődnie a számok iránt. A szám-láz olyan fertőző, mint az influenza. Néhány napja Máté is rákezdett. (4 éves) Először csak egytől 10-ig kellett leírni a számokat, aztán a mai nap már ő is a 100-as számkört feszegette.
Az én feladatom mind ebben a folyamatban az volt, hogy csak válaszoljak a feltett kérdésekre. És álmélkodjak az Isteni csodán, amelyet belénk helyezett megformáltatásunkkor.

Olvasás. Az otthonoviban elég sok betűt tanultunk meg. A betűk passzív ismerete mélyen elraktározódott. Egyszer csak a mélyben fejlődésnek indult tudáskezdemények kezdtek felszínre törni.
Először csak a jelszó beírását gyakorolták (ezt is érdemesebb volt megtanítani:), majd a mesekeresésnél mesecímeket kellett lebetűzni. (Mi kisbetűket tanultunk, ajajjj, most nagybetűket kellett lenyomni a billentyűzeten és a kisbetűpárja jelent meg a monitoron, kész agymunka)
Aztán Boglárka hozta az olvasókönyvet, hogy gyakoroljunk, mert ő meg akar tanulni olvasni. Nem, nem, annak még nincs itt az ideje. "De, gyakoroljunk"-nyúztak ekkor már KETTEN. Hát ez a fiú, semmiről sem akar lemaradni?
A 2betűs összeolvasásig jutottunk el, de inkább félretették, a számok nagyobb vonzerővel bírtak.

Számomra elgondolkoztató. Csodás. Megható.

Rengeteg ismeretet elfelejtettem, amely nem ragadott meg, vagy kifejezetten ellenszenves volt a számomra. Mennyi volt ebből a hasznos, az életrevaló? Kevés.
Rengeteg tanulás, munkaóra, sok haszontalanságra. Ez is elgondolkoztató.
Sokszor úgy érzem, hogy most jutottam el arra a szintre megint, mint a gyermekeim: érdekel, kérdezek, utánajárok, olvasok, kutatok. De már nem külső erőszakra, hanem belső motivációból. És ez a tudás az enyém.
Talán erre is igaz, hogy "olyanná kell lennetek, mint a kisgyermekek"?

Talán olyan a mi tanításunk, mint a természetes közegétől megfosztott kisvirág, amelyet vázába helyezve nevelgetnek tovább mesterséges körülmények között.

Úgy látom, hogy az otthonoktatás sem tud teljesen ebben a természetes közegben dolgozni, mert kötelező tantervek, vizsgák kötik gúzsba az édesanyák kezét.

Akkor mi a megoldás?

Építkezés-vályogtégla

Férjem nagy álma volt, hogy a házunkat vályogból építsük fel. Nem is gondoltuk volna, hogy a valamikor bevett építkezési alapanyag beszerzése ilyen sok fejtörést fog okozni a számunkra. Kérdezősködtünk, de nem biztattak sehol. Sokat imádkoztunk, hogy Isten adjon útmutatást, ebben a nagyon fontos kérdésben.
A férjem elindult a városban kérdezősködni. Átirányították Karcagra, hogy ott még talán talál szakembert. Átkocsikázott, felkereste a megadott címet. Azzal fogadták, hogy sajnos, már nem készítenek vályogot, DE van a raktáron közel 4000 ezer darab 46 cm hosszú tégla. Két éve szárad, megfelelően tárolva. (Hasonlóan a telekhez, ezt is fenntartotta az Úr a számunkra 2 éven keresztül.)
Még hogy megfelel! Ez nagyon nagy örömünkre szolgál! Ez egyenesen csoda!
Terveink szerint tavasszal vettettünk volna vályogot, amely a száradás miatt eltolta volna az építkezés idejét. Arra már álmunkban sem mertünk gondolni, hogy készen kínálják fel a számunkra. Igaz, elég lett volna 40 cm hosszú is, de még éppen át lehetett írni a terveket. Még éppen az utolsó simítások alatt állt a tervezés.
Az értéke nem kevés, meg kell fizetni az árát.
Amikor hallottam a hírt, mélyen megindított Isten hozzánk való szeretete. Törődik velünk.

Az esti igeolvasásainkban is olyan sok bátorítást olvashattunk.
2. Mózes 33, 15-17.
"Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket! 16Mi másból tudnánk meg, hogy én és a te néped megnyertük jóindulatodat, ha nem abból, hogy velünk jössz? Ez különböztet meg engem és a te népedet minden más néptől a föld színén. 17Az ÚR így szólt Mózeshez: Megteszem ezt is, amiről beszéltél, mert megnyerted jóindulatomat, és név szerint ismerlek."
Ez volt a mi imádságunk is Mózessel együtt.

Tegnap este a következőket olvastuk a honfoglaló izráeliekről. A nép lázadt a hatalmas túlerőt látva, legszívesebben visszafordult volna, és Egyiptomba vette volna az irányt. Ezzel szemben Káleb és Józsué így nyilatkozott:
4. Mózes 14, 7-8.
"A föld, amelyet bejártunk és kikémleltünk, igen-igen jó föld. 8Ha az ÚR kedvel bennünket, akkor bevisz arra a földre, ..."

Mi is legszívesebben meghátrálnánk. Számítgatunk, és mindig csak az anyagiak túlerejével találjuk szemben magunkat, de ezzel szemben mégis biztat az Úr.

Szeretnénk a hit emberei lenni és nem a meghátrálásé.