A kedvenc

Idén sem maradhatott ki a Bihari-hegység szépségének a csodálata. A Jád-völgye sok izgalmat rejt magában.
A legjobb minőségű aszfalt út vezet a tóhoz (amelyet évek után végre kissé feltöltve is láthattunk). Az utak szűkek, kellő körültekintést igényelnek. Ebből is adódott az első kellemetlenségünk is. Hiszen kölcsönös óvatlanság miatt, érintkeztünk egy másik autóval, aminek következtében a visszapillantó tükrünk összetört. Ezután igyekeztünk sokkal jobban figyelni.
A sátorozást miattam vetette el a család. A múlt évi kiszámíthatatlan körülmények, és a mögöttünk álló csapadékos hetek miatt, nem mertem bevállalni a sátrat, így egy panzióban szálltunk meg. Persze megvan ennek is a kényelme: sokkal kevesebb csomaggal kellett útra kelnünk. A sátrak, a felfújhatós matracok, hálózsákok, ideiglenes toalett, zuhanyzó, most nem került bele a csomagtérbe. A napjaink sem a fagyűjtésről, tűzrakásról, vízmelegítésről szóltak (vagyis a létfenntartásról:) Több időnk jutott a láblógatásra és a túrázásra.
A gyermekeknek a legnagyobb élményt a víz adta. A pancsolás. A jól bevélt gumis papucsok hihetetlenül jó szolgálatot tesznek a szúrós folyómederben való gázolás során.

 Egy folyami rákot is sikerült elcsípni a papuccsal. 

 A gátépítés soha sem maradhat el. Sikerült egy nagyobb medencét felduzzasztani. 

 A papucsos: "Papucsot vegyenek!"

A másik hatalmas élményt nyújtó időtöltés, a barlangászás. Fejlámpákkal a fejünkön egy újabb barlangot fedeztünk fel, amelybe a bejutás is már nagyon izgalmas volt. A képen is jól látszik, milyen szűk alagúton kellett hason kúszva bejutni a barlang gyomrába. Itt majdnem megadtam magam, míg végül a kíváncsiság győzött. 

 Édesapa kifele tart

Volt egy nap, mikor egy nagyobb lélegzetvételű túrára mentünk el. Elég nagy lélegzetvételre sikeredett. Jött is a pampogás (csak a részemről), hogy apa megint túlméretezte a túraútvonalat. Folyómedrekben, sziklás, meredek hegyoldalakon, erdészeti utakon kellett keresztül törnünk. Az út végére éreztünk az izmainkat is.

 Csúszós patakmederben egyensúlyozunk

 A sziklás hegyoldal, ami a megcsúszó sziklák miatt nem volt veszélytelen.

 Azért a kilátásért küzdöttünk meg. Szép, ugye? A Teremtőjét dicséri!

A másik kényelem a főzés volt. Nem kellett tüzet rakni, bográcsot hozni,... 

 Éppen a kenyérlángos sül, amelyet egy éjszakán keresztül kelesztettem a hűtőben. Finom lett!

 Panorámakép a panzióról és a környékéről. Gyönyörű volt a kilátás az ablakainkból is. A mi ablakunkból éppen a hegyoldalon álló keresztre lehetett látni. 

(Mindez nagyon baráti áron: lásd Vila Melinda panziót)

Kisebb túrákat tettünk a környező hegyormokra. A kereszthez is ellátogattunk. Útközben egy kis meglepetés is ért. Vajon minek a csontvázára bukkantunk? (Hiszen kell mindig valami érdekesség)

 Persze ezeken a képeken mindig mosoly látható az arcunkon, mint akinek nincsenek küzdelmei. Azért, hogy betekintést adjunk a kulisszák mögé, sok harcunkba telik, míg a gyermekeinkkel meg tudjuk osztani ezeket az élményeket. Sok bátorításra van útközben szükség.

Másik próbatétel (a tükör után) a defekt volt. Beterveztünk egy autós kirándulást Biharfüredre. Borzasztóan rossz út vezet a Jád mentén oda. De belevágtunk. Nem jutottunk messzire, mert egy defekt megállított bennünket. Kisebb távot tűztünk ki célul. Elnéztünk a Jadolina vízeséshez. Megmásztuk a hatalmas köveket.

 A kedvenc kő, amin mindig készül egy fotó.

 Bátrabbak voltunk, így magasabbra merészkedtünk. Vigyáznunk kellett, mert a vizes szandáljaink még jobban csúsztak a mohás köveken. Kadosa lába alól is eltűnt egyszer a talaj, még jó, hogy meg tudott kapaszkodni, hiszen a zúgó folyó köves medre volt alattunk. 

(A Máté szandálja is megadta magát. Az élményeknek ára van.)

Jó volt megtapasztalni Isten oltalmát, szeretetét. 

Úgy ölelt bennünket az Úr is, mint a nővér a kishúgát. Mi pedig belesimultunk a karjaiba.

Tavaszi élmények

Végre elérkezett a tavaszi szünet. Rövidsége miatt 1 napos kirándulást terveztünk. A férj szíve hazahúzott, így végül Erdélyben kötöttünk ki, Vársonkolyosra (Királyerdő) utaztunk. Gyönyörű időt kaptunk. Szurdokvölgyben meneteltünk, közben többször kellett a patakon átkelni. Viszonylag szárazon megúsztuk, bár édesapa egyik lába megmerült a vízben. A változatos táj miatt nem lehetett panaszszót hallani, a gyermekek jól bírták a kiképzést. A Bíró Lajos barlangot tűztük ki célul, de mikor a 1,5 órásra jelölt útból már megtettünk 2 órát, nem mertük az apró lábak miatt folytatni a keresést. (Hiszen visszafele is meg kell tenni ugyanezt a távot!) De a barlangélményt nem szerettük volna kihagyni, ezért a térképen jelölt Izvorului barlang után nyomoztunk, amely szintén az utunkba esett. Tábla nem jelölte, de egy apró hasadék felkeltette magára a figyelmet, így édesapa felmászott, hogy közelebbről szemügyre vegye. Közben a szemfüles lányunk sziklára festett jeleket fedezett fel, én pedig felismertem a barlang és a forrás jelöléseket. Már csak az a kérdés maradt hátra, hogy hol lehet a barlang bejárata. Édesapa felfedező útra indult, hamarosan rá is lelt. Meredek hegyoldalon kellett óvatosan megközelítenünk a barlang száját, amelyen csak kúszva lehetett bejutni. Egy kisebb teremben találtuk magunkat, ahol különleges fehéres, ásványokban gazdag víz csordogált a lábunk alatt.
Élményekben gazdagodva tértünk haza. Kár lett volna kihagyni a barlangot!

 Függőhíd a Sebes-Körös fölött

 Átkelőhely a patakon

Fejlámpák fényénél készült barlangfotó

Kedvenc helyünk: Jád völgye

Az elmúlt héten felkerekedtünk a kibővített családunkkal (amiben 2 kutya is volt:), hogy egy izgalmas, élményekben gazdag vadkempingezést ejtsünk meg. Talán minden álmunk megvalósult ezen a héten.
A csapat első fele hétfőn célba vette Erdélyt. Már Nagyváradon jártunk, amikor az indítómotor egy pillanatra elhallgatott, és majdnem cserben hagyott bennünket. De sikerült elérni a völgyet, ahol nem várt látkép fogadott. Letarolt hegyoldalak, megrongálódott szalagkorlát. A vihar pusztító munkájába tekinthettünk bele.
Második meglepetés a táborhelyszín volt. Kedvenc helyünket felvásárolták, lekerítették, így új hely után kellet kutatnunk. Kisebb latolgatás után találtunk is egy gyönyörű imolás rétet. El is kezdtük felállítani sátrainkat, komfortosabbá tenni táborhelyünket. A toalettet már otthon összeállította kedves férjem. (Hiszen saját tapasztalat, hogy az egyik legbonyodalmasabb probléma az illemhely kérdése szokott lenni. Az elmúlt évben láttunk egy jó konstrukciót, amelyet mi is megvalósítottunk.) Most már ez a kérdés is megoldódott.

Hosszas berendezkedésünk után még egy kis hegymászásra maradt energiánk.

Másnap (kedden) vártuk a csapat másik felét. Megérkezésük után ők is kényelmesen elhelyezkedtek. Már akkor szemerkélt az eső, ami arra biztatott minket, hogy egy esőbeállót készítsünk.
A keddi nap gyorsan elröppent (mellékesen megjegyezném, hogy az indító motor teljesen bedobta a törölközőt, meg se nyekkent, így másokra utaltakká váltunk).

Szerdára kenuzást terveztünk a Dragan-tóhoz (Dregán-tó, sajnos a román ékezetek lemaradnak). Nagy reményekkel indultunk el, de már útközben vaskos felhő jelezte, hogy csak hiú ábrándokat kergetünk. Mire megérkeztünk, láttuk, hogy mennyire megáradt a folyó, a tó, lassan a nyakunkba szakadt az ég is. Csak ültünk az autóban, és vártunk, majd feladva terveinket visszatértünk szálláshelyünkre.

Útközben egy kis barlangászással vigasztaltuk magunkat. Jó volt, újabb utat fedeztünk fel ( a kiépítetlen barlangban).

Visszaérkezésünkkor- nagy meglepetésünkre- a Jád tajtékzott, kilépett medréből, és a nem túl nagy gonddal készített ideiglenes hűtőszekrényünket, meglopta (hűtőládát:) Drága élelmiszer alapanyagainkat ismeretlen helyre szállította. (Volt benne: tej, szalonna, sajt, kolbász) Ilyen dühösnek és sárosnak még soha nem láttuk a Jádot, hullámai betakarták a legmagasabb szikladarabokat is. (Bár később, lentebb kiköpte a jégakkut és a hűtőláda fedelét is.) Egy kicsit elkeseredtünk, de vigasztalásképpen elkészítettük- az esőben- meleg estebédünket. Ezen a napon nagy hasznát vettük a beállónak, hiszen beállt az eső is, és csak esett és esett.

Másnap (csütörtök) nem a derű jött a borúra, hanem egy figyelmeztetés. Bontsunk sátrat és költözzünk egy kicsit odébb. Így jár az ember fia és lánya, ha nem olvas el minden bokorba döntött, elmosódó táblát. Tudniillik egy természetvédelmi területen sikerült sátrat verni. (Natura-2000-milyen édesen cseng a fülünkbe azóta is!) Erre egy hivatalos személy hívta fel a figyelmünket emberséges hangnemben. Egy porcikánk sem kívánta a költözést. Mindent lebontani és újraépíteni, hatalmas feladatnak látszott a szemünkben. (Az eső sem támogatott ebben:)
Ez a dal vált számunkra személyessé: Pintér Béla: Hazamegy a vándor

A csütörtök délután még ellátogattunk a hosszas toporgás után (ami az eső miatt alakult) a vízeséshez, amely most sokkal bővebben és több ágban ontotta zavaros vizét. Ennek ellenére is gyönyörű volt, bár most nem volt ajánlatos megközelíteni a felbőszült folyamot.

Engedelmeskedtünk, péntekre kivirult az idő, talán mi is naposabban láttuk már a helyzetet, így a délelőtt folyamán összeszedelőzködtünk és elindultunk az ismeretlenbe. Találtunk egy gyönyörű helyet, árnyékkal, bokrokkal övezve. Ezután már csak azt kérdeztük magunktól, hogy miért nem itt kezdtük?

Mire összeállt újra minden, elmentünk a Bagoly-sziklához (azok az utak eső után, amelyen még egy traktor is panaszkodva kapaszkodik fel!), ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a völgyre.

A cél

 Papuccsal persze a vízben járás is könnyebb

csúcson

kilátás a szikláról

Szombaton csak nem akartuk kihagyni a kenuzást sem. Ha már Ferenc elrángatta a hegyek közé! Néhány faluval lentebb  (Munteni) találtunk egy kis tavat, ahol vízre bocsáthattuk a kenut.

Vasárnap pakolás-pakolás és utazás.
Ez a hét tényleg izgalmas és élményekben gazdag volt. Összekovácsolt bennünket. És a pancsikolás sem maradt el! (A bőrszínünk is változott: ki vörösebb-ki barnább lett)

Máté még gyíkot is szelídíthetett!

(SDG)

Egy különleges lehetőség-Kalotaszentkirály

Királyhágónál még felhőben

Ajándékba kaptuk ezt az utat. Hat órakor indult a buszunk. Egy kicsit aggódtunk az eső miatt, hiszen túrázni (és nem megázni) szerettünk volna. De az időjárást is ajándékba kaptuk. Bár esőben indultunk el, és Kalotaszentkirályon is cseperészett még, mégis mire elértük a kirándulás helyszínét, gyönyörűen sütött a nap.

Csodálatos őszi erdő, gyönyörű hegyoldalak szegélyezték az utunkat.
Kalotaszentkirályon megnéztük a templomot, majd ízlelgettük a csipkeízt. (A csipkebogyót nevezik a helyiek csipkének.) Éppen a csipkefesztivál ideje volt, így egy nevezetes ünnep résztvevői lehettünk. Megfigyelhettük, hogy hogyan készül a lekvár, kóstolgathattuk is, szomjunkat pedig csipketeával olthattuk. Jó érzés töltött el, hogy gyermekeink nem csak hírből és a fesztiválokról ismerhetik a lekvárfőzés fortélyait, hanem otthonról is. Az üst, a nagy fakanál és egyebek nálunk sem ismeretlenek.
Néhány órás nézelődés után ismét buszba szálltunk, hogy megnézzünk egy csodálatos vízesést. A Havasrekettyei-vízesésért meg kellett dolgoznunk. A gyermekeink, anyjukat is megszégyenítő módon, lendületesen haladtak a cél felé. Visszafele már Máté megadta magát, ezért édesapának kellett őt is (Imola mellett) a nyakába vennie. Így sikerült belátható időn belül utolérni a csoportot, és felszállni a buszra, ahol sajgó lábainkat végre megpihentethettük. (12 km volt mögöttünk) A hazavezető út szunyókálósan (Imolának egy kicsit nyűgösen) telt.

Kalotaszentkirály- díszes homlokzat

Kalotaszentkirály-népviselet

A "vásári" birka, akivel lehetett fényképezkedni is

 

Havasrekettyei-vízesés

Erőltetett menet-utunknak ilyen része és oldala is mindig van

Apabusz (ha már a lábbusz megadja magát)

Őszközelben

A hétvégén gondoltunk egy nagyot, és elutaztunk szeretett hegyeink közé, idén a Bükkbe. Egy kedves testvérnő felajánlásával élve, Síkfőkúton (Noszvaj) tölthettünk el három csodálatos és emlékezetes napot.
Nem kis izgalmat okozott amikor megtudtuk, hogy az indulás előtti napon megérkezett hozzánk is a bárányhimlő. (Két hetes csendes bujdosása után ütötte fel a fejét.) Isten kegyelméből, nem vetett gáncsot, Máté lázmentesen, viszonylagos jó közérzettel vehetett részt a családi eseményekben.
Úgy tűnik, minden utunknak megvan a maga próbája.

Pénteken reggel indultunk el tervezett célunk felé. Utunk napsütésben telt el. Ahogy közeledtünk a hegyek felé, a domb- és hegyoldalak fái egyre szebb levélruhában pompáztak. A zöldtől, a sárgán keresztül, a vörösön át, a rozsdabarnáig minden fellelhető volt egy helyen. Pazar színkavalkád, tökéletes összhang a világ első dizájntervezőjétől. (Ennél színesebb évszakot el sem tudok képzelni!)

Megérkezésünk után azonnal a cserépkályhát igyekeztünk beizzítani, hiszen már
a korábbi években szereztünk némi tapasztalatot a hideg hegyi éjszakáról. Míg az ebéd főtt, a csapat fagyűjtésbe kezdett. A legkisebb is kivette a részét a feladatokból. Mikor már ropogott a tűz a kályhában, elindultunk felfedezni a környéket.














Találtunk egy kis játszóteret, egy vízimalom -kereket és friss forrást is.

A hűvösödő alkonyat hamar beszólított melegedő hajlékunkba.

Másnap az egri várat tekintettük meg. Végre felnőttünk az efféle élményekhez. A gyermekek végre tudták értékelni a történelmi filmbemutatót, a kiállításokat. A várélmény egy kicsit lehangoló, de annál nagyobb történelmi ismeretre lehetett szert tenni.














A vasárnapunk lett a legemlékezetesebb. A kis házunk rendbetétele, takarítása után, az autó bepakolása következett. A feladatok után végre elindulhattunk az utolsó hegyi kalandunkra a Bükkben. A  gyönyörű kilátással nem tudtunk betelni, a gyönyörű színek leírhatatlanok. Répáshuta környékén (Bánya-hegyi parkoló)  álltunk meg és vágtunk neki a hegy meghódításának. Ez szó szerint értendő. Az első sziklás hegyoldalnak indultunk neki.

A gyermekek nagy lendülettel haladtak előre. Édesapa haladását megnehezítette a nyakában egyensúlyozó apróság. Imola csak csetlett-botlott ezen a göröngyös terepen. A hegycsúcsot elérve elfogyasztottuk estebédünket, majd elindultunk lefelé. Itt már kezdett fogyni Máté türelme, állandó biztatásra szorult. Mire leértünk, egészen besötétedett. Éppen leértünk az autónkhoz, mikor édesapa egy rókára hívta fel a figyelmünket. Még az autó reflektor fényei sem riasztották el, így teljes életnagyságban láthattuk. Ez szép megkoronázása volt a napunknak.










A hazavezető út feladta a leckét. Leszállt a köd, így sokszor csak araszolgatva haladtunk előre. A 2 órás utunk 4-5 órásra nyúlt meg. Nagyon hálás volt a szívünk, mikor végre befordulhattunk a kapunkhoz, épségben, élményekkel gazdagodva.
Istené a hála az Ő ajándékaiért!